Most túráztatsz? Igen nagyon szeretnélek!
Erdőjárás, természetismeret, a természet szeretete és az erdő-mező állat és növény világa.
Ezek azok, amik életemet egészen pici kölyök koromtól meghatározzák, és amiknek a legtöbb élményemet és tudásomat is köszönhetem.
Meg persze eleinte a Búvár Zsebkönyveknek, aztán komolyabb szakkönyveknek is.
Mára a természet szeretetét megtoldjuk és színesítjük a feleségemmel, hosszabb túrák és még hosszabb teljesítménytúrák formájában. De meg kell, mondjam, hogy a teljesítménytúrázás, azért egy egészen más kategória. Ott nem csak a természetet ismered meg, hanem magaddal is egy kicsit jobban tisztába kerülsz. De erről később. Elmondom minek az eredménye, hogy egy ember olyan eszementségre vetemedjen, hogy 84 km-t letúrázzon (mondjuk 77nek indult) egy-menetben és nagy részét ráadásul hegymenetben.
A természet szeretete egyébként a családnak köszönhetően ragadt rám. Nem is nagyon tudok visszaemlékezni olyan hétvégére, hogy ne vágtuk volna be magunkat édesapámmal az erdőbe, akár gombászni egyet, vagy akár csak kirándulni egyet a kutyával. De ha jobb ötletünk nem támadt, akkor szombaton ebéd előtt átbringáztunk Isaszegre, mondjuk ebben benne volt a fagyi szeretete is. Isteni fagyi volt Isaszegen. A cukrászda mai napig működik, nem véletlenül ugye. Persze az ebéd előtti fagyiról Anyumnak nem számoltunk be részletesen.
Fogtam még folyami rákot a Rákos-patakban (ennek nyomait a mai napig őrzöm az egyik ujjamon, mert persze ki kellett próbálni mekkorát csíp és, hogy mennyire fáj, elárulom ebből tanul a gyerek.
Többet nem tenném oda az ujjamat semmi pénzért, de még talán fogadásból sem ), harapott meg csuka ugyanilyen „megfontolásból”, vágtam csontig a kezemet, mert megtetszett a gyékény buzogány és ki akartam húzni, szakadtam be korcsolyázás közben természetes tóba, aztán futottam hazáig alsó gatyában a mínusz 6 fokban és már azt is tudom, hogy szőrös hernyót sosem fogunk meg puszta kézzel, ti se tegyétek!!!
És még jó pár bekezdésen keresztül sorolhatnám, mennyi minden történt velem a természetben. Csupán a kíváncsiságomnak, na meg a csibészségnek köszönhetően. A gyönyörű bennük, kivétel nélkül az, hogy még a fájdalmas emlékekre is jó szívvel gondolok vissza.
Igen a természetben mindig történik valami, nincs megállás. Csak egy kicsit érdemes odafigyelni. De ha már kimegy az ember, érdemes látni is azt, amit néz. Vagy megülni egy kicsit csendben és hallgatni.
Szóval így lettem a túrázás és a teljesítménytúrázás szerelmese, mondhatni belenevelkedtem.
Hogy miért említem külön a kettőt?
A teljesítmény túra az más, és más tapasztalatokat is ad. Méghozzá saját magadról. Kihívás, amivel közelebb kerülsz a határaid megismeréséhez, és ez néha igazán meglepő tud lenni.
Merthogy a teljesítmény túrák „kicsit” pörgősebbek, ott bizony menni kell, mert a legtöbb esetben igencsak szűkös a szintidő. (ezért is teljesítménytúra a neve).
Nincs nagyon lehetőség hosszú perceken keresztüli pihenésre, és általában az evés, ivás is menet közben történik.
Éppen ha egy öt perc pihi van, akkor az éppen a helyi kocsmában a kávéra várva történik. De aztán a kávé is már menet közben csusszan le. Ennek persze megvan a romantikája úgy 25 kilométerig, de onnantól már egészen más az energia felhasználás és a visszatöltés, na meg a kitartás is.
Aztán – nekem legalábbis – a másik választó pont a 42-45 kilométer. Ott igazából megtapasztalható, hogy mennyi energiát ad 2 szem gumicukor, egy sör vagy 4 korty Nyírfanedv. Ha ezt egyszer átéled, kicsit más megvilágításba kerül az esti film közben betolt zacskó gumicuki. Konkrétan megindulsz és nulla energia szintről elmész 7 kilométert vígan két darab macitól. Olyankor úgy képzeld el azt a két szem cukrot, mintha a telefonod 5 másodperc alatt töltene fel.
Aztán 50 km után meg szerintem már ugyan mindegy mennyit mész. Onnan már csupán az agyad visz. Viszont ha egy kicsit is meginogsz agyban, és nincs melletted húzóerő, mondjuk egy túratárs. Akkor vége is lehet, egyedül ugyanis könnyebb feladni! Mindig csodáltam az egyedül zarándoklókat! Az egyedül teljesítménytúrázókat. Na ahhoz valóban elhatározás kell! Nálunk ez a húzóerő általában Mariann a feleségem. Na Ő megy.
A teljesítménytúra tökéletes tanár is! Tisztán megmutatja és megérthetővé teszi, hogy az agyad MINDEN. És az ember a gondolataival hihetetlen dolgokra képes. Ezt természetgyógyászati oldalról, igazán érdekes a saját bőrén tapasztalnia az embernek. Ez ugyanis egy nagyon fontos momentuma a gyógyulásnak. De a betegségek kialakulásának is.
Szóval egy hosszabb teljesítménytúrán is a legfontosabb szerved, nem a lábad, vagy a szemed.
Hanem az agyad!
Csakhogy szemléltessem. A vérkör teljesítménytúrán figyeltem fel egy párosra, akik elég sokáig haladtak előttünk nem volt bennük különösebben semmi furcsa, csak először nem értettem, hogy úgy 35 kilométer megtétele után még van kedve két meglett férfiembernek egymás kezét fogva menni. Ilyenkor ugyanis már elég izzadt lehet az ember tenyere meg aztán nem is kényelmes.
A furaság ott csúszott a sztoriba, amikor már ők is megelégelték a kézenfogva menést, és váltottak arra, hogy egymás mögött mennek, de úgy, hogy az első hátranyújtja a túrabotját, azzal vezetve a mögötte haladót.
Hát igen, kérem. A hátul haladó úriember szó szerint vakon vágott bele a 77 kilométer (a végére 84) megtételébe, hegyen, völgyön, patakon, sziklákon, és ami a legszebb az egészben, hogy teljes egészében a barátjára bízva magát. Sőt tudod mit, amikor csak láttam, az az ember mosolygott, és mosolyogva sétáltak be a célba.
Na azóta igen nehezen veszem bárkitől a siránkozást és a kifogás keresést a mozgásra. És mindenkinek csakis közvetíteni tudom, túra és futó berkekben is keringő mondást, hogy „Minden út egyetlen lépéssel kezdődik!”
Isti egyébként a Kinizsi 100-ast is megcsinálta, érdemes megnézni a róla készült videót!!! >>>
https://index.indavideo.hu/video/Vakon_vegig_a_Kinizsi_Szazason
Persze nagy valószínűséggel egy-egy hosszabb teljesítménytúra végén átkozni fogod az eget is, és nagyon ki leszel. De büszke is leszel. És hihetetlen, egész életedben megmaradó élményekkel fogsz gazdagodni. Új emberekkel fogsz megismerkedni, az eddigi barátaiddal (akik elkísérnek) és magaddal pedig sokkal, de sokkal jobban!
És akkor a végére egy kis motivációs tréning 🙂
A következő képen látható úriember, nem a kutyásra gondolok mert az én vagyok, hanem a mellettem látható Zoli bácsira. Igen jól látod bottal közlekedik, ugyanis még a nyugdíjas évei előtt ráborult a lábára egy targonca és összezúzta a lábát de még az ereket is.
Zoli bácsi, Mariann édesapja, 70 éves múlt és az alább látható képen, éppen egy 13km-es túra közepén vagyunk egy kegyetlen emelkedőn felfelé a Mecsekben. Szó nélkül vitte felfelé a lába, csak azért, hogy lássa azt a szép, kilátást amiről meséltünk neki.
És a kilátás:
